Terelő napló 6.

Körtánc

Tanulságos volt visszatérni a körkarámba Lizivel!

Bár nem így terveztük, jó néhány hónapot kihagytunk a terelésben. Kicsit talán úgy is éreztem, megrekedtünk az utolsó alkalmak során, mert a fektetésből flankre (körívre) küldést Lizi nagyon nehezen fogadta. Azaz sehogy se fogadta, a rá jellemző finomsággal, de egyértelműen kitért a nyomás elől – volt, hogy szó szerint távozott a pályáról, ott hagyott a birkákkal. Nem mondanám, hogy felemelő érzés volt…

Az Alföld és a tanya viszont már nagyon hiányzott és Lizin és éreztem, hogy jót tenne egy kis ösztön "lecsapolás". Ezért felkerekedtünk, kissé eltévedtünk, mégis időben megérkeztünk a Bodakút Terelőkutyás Központba, ahova járunk – és amit mindenkinek csak ajánlani tudok!

Azért költöztem néhány éve a zsúfolt Budapestről egy nagy területre Fejér megye szélén, hogy természetközelben és nyugalomban élhessünk a kutyáinkkal. Amekkora váltás Budapest vibrálása után a vidéki közeg nyugalma, na pont még egyszer akkora jelenlegi lakóhelyünkről megérkezni a tanyára. A tér, a levegő, az állatok – szerintem receptre kellene felírni az embereknek!

Mint ahogy a korábbi alkalmakkal sem, most sem néztük az időt. Az csak folyt, mialatt mi jól éreztük magunkat: lenyűgözve néztük, ahogy a tanya tapasztalt kutyája leválasztja nekünk a gyakorlásra kiszemelt rackákat, kiscsirkét és csikót simogattunk, rókáról, egerekről és motivációról beszélgettünk.

Aztán egyszer csak ott találtuk magunkat a körkarámban. Lizi, én, meg a rackák. A hosszú kihagyás miatt született meg a döntés, hogy lépjünk vissza egyet és újra körkarámozzunk. Hogy lássuk, mit felejtettünk. Én meg voltam győződve róla, hogy a magam részéről: mindent.

Az első körben kiderült, sem a kutya, sem én nem felejtettük el, hogy mit kell tennünk és azt hogyan.

A második körben kiderült, hogy a hosszú idő alatt látványosan sokat fejlődött a kommunikációnk Lizivel, kölcsönösen sokkal jobban értjük egymás jeleit, ezért az együttműködésünk is jóval gördülékenyebb. Nemcsak belülről éreztem, de kívülről is látszott – és a fotókon is tükröződik –, hogy sokkal könnyedebb a mozgásunk. Mint egy tánc a körkarámban.

Gyerekkoromban állandóan szavalóversenyekre járattak. Anyukám készített fel, és minden egyes betanulásnál volt egy pont, ahol azt mondta, "most napokig rá se nézz a versre, foglalkozz bármi mással, csak azzal ne". "Be kell érjen", tette hozzá. És én rendre megnyertem az iskolai válogatókat.

A tegnapi tereléssel egy felszabadító flow élményt nyertünk Lizivel. És az újabb bizonyítékot, hogy  bármikor hasznos lehet szünetet tartani, és egy lépcsővel lejjebbről felvenni a fonalat.