Indiában a kutyák

...szabadon élnek. Egész utam során mindössze egy, azaz 1 ebet láttam pórázon vezetve. Már csak azért is kitűnt az utcaképből, mert egy beagle volt és nem a szokásos közepes termetű, álló fülű, vöröses színű pária kutya. 

Az indiai nép hozzáállása az állatokhoz - és ezen belül a kutyákhoz - más, mint ami számunkra megszokott. Ők minden élőlényt tisztelnek, de nem kötődnek hozzájuk. S ha mégis közelebbi kapcsolat alakul ki egy-egy példánnyal, puszta kedvtelésből akkor sem korlátozzák a 'kedvenc' életét semmilyen formában. 

Ezek az ebek pedig, úgy tűnik, köszönik szépen, jól vannak. Soványak ugyan, vannak kisebb sérüléseik, de nem stresszelnek, nincsen szeparációs szorongásuk, sőt, kullancsot sem láttam egyikőjükön sem! Az élettartamuk nyilván rövidebb, s gondolom, a természetes szelekció révén eleve csak a valóban életképes egyedek érik meg a felnőttkort. 

Kisebb csoportokba verődve élnek az ember közelében, elűzik a majmokat, eltakarítják a szemét egy részét, cserébe vigyáznak rájuk az utakon és megkapják a maradékot. Igénylik az ember közelségét, de óvatosak. Én például (a szokásostól eltérően) minden nap ugyanannak a kutyának adtam oda a maradékom, de csak a tizedik napon volt hajlandó közvetlenül a kezemből elvenni az ételt. 

Egyebekben olyanok, mint a sajátjaink. Szimatolnak, madarakat kergetnek, játszanak, a napközbeni hőségben pedig igyekeznek elbújni a tűző nap elől, s a földet kaparva keresnek hűvösebb helyet maguknak.

S hogy mit gondolok, összességében jobb vagy rosszabb-e a kutyák helyzete ott, mint nálunk? Őszintén szólva - nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy ÉN nem tudnám elengedni a függő viszonyt ebeimmel. 

Szóval egyelőre nem költözöm Indiába...