Terelő napló: 4. rész
Csajok hisztije
Már kifejezetten várom az Alföld és a tanya végtelenségét, nyugalmát. Vajon ma milyen feladatok várnak ránk?
Most csak három birkával dolgozunk. Eleinte annyira szét vagyunk esve – Lizi is, én is –, hogy terelő mesterünk veszi át a staféta-botot és ismétli el röviden bemutatva a teendőket. Igyekszünk gyorsan felvenni a fonalat és sikerül is, mert hamarosan érkezik az új kihívás: tereljük be a birkákat a pályán lévő pici karámba. Elsőre sikerül! Már éppen elbíznám magam, amikor érkezik az újabb instrukció: "jó, akkor most ki!"
Itt megakad a tudomány, mert Lizinek nem esik le, hogy ahhoz, hogy a birkák kijöjjenek a karámból, neki meg kellene kerülni azt és a túlsó oldalról – a puszta jelenlétével, tekintetével – kitolni a bégető bandát. Ehelyett ő a karám bejáratánál várja, minden unszolásom ellenére, a birkák felbukkanását, s ha jönne is a jószág, Lizit meglátva inkább gyorsan visszafordul. A helyzetet a mester kutyája oldja fel. Sebaj, majd megpróbáljuk újra!
Akkor terelgessünk még egy kicsit a terepen a pihenőig. Mivel úgy érzem, ez már egész jól megy, elkezdek jobban figyelni az irányváltásokra. Arra, hogy valóban én határozzam meg, merre megyünk, és ne csak arra, amerre éppen sikerül.
Na, itt kezdődik az igazi probléma. Mert a balra kanyarral nincsen semmi gond, de jobbra egyszerűen nem hajlandó a flankre, azaz körívre futni. Noszogatás, kézjelek, biztatás, a hangom megemelése – mindhiába. Lizi nem mozdul. Vagy a lábamhoz lapul. Egy idő után pedig már Annamarihoz fut oda. Ekkor ő leállítja a menetet, és pihenőt rendel el.
- Eleinte nehezen viseltem, ha a kutya nem azt csinálta, amit én akartam.
- Hát én is nehezen viselem! – felelem felindultan.
- Levettem. – nyugtázza mosolyogva.
És szépen megvilágítja, mi is történt valójában. Lizi rájött, hogy a birkák a többi birkához húznának (a csorda tagjai a jobb oldalra lévő másik pályán legelésztek). És mivel még nincsen tapasztalása, és ebből adódó magabiztossága arról, hogy ő a jobb oldalról eltávozva is képes lenne kontroll alatt tartani a birkákat, hát inkább ott akar maradni. Én meg alaposan nyomás alá helyezem az ellentétes irányú akaratommal. Ettől egy feloldhatatlan konfliktus keletkezik benne, és mint kisgyerek a boltban, ha nem kapja meg a nyalókát: hisztizni kezd.
Az én konfliktusom meg az, hogy nem akarom nyomni a kutyát, nem szeretnék sok(k) lenni neki, viszont azt sem akarom, hogy azt tanulja meg, hogy a hisztivel célt ér el, és a végén övé lesz a nyalóka – egészítem ki a sztorit.
…
Azért jöttünk, hogy elsajátítsunk valamicskét a terelés tudományából. Ami jóval sokoldalúbb és összetettebb annál, mint amit valaha is képzeltem róla.
Alig kezdtük el, és máris önismereti, kutyanevelés módszertani és a komfortzónából való kilépési kérdésekkel találom szembe magam – ez aztán a kaland, ez ám a tanulás!
Felvillanyozódva a kihívástól, és attól, hogy itt van tér és idő ránk – a beszélgetésre, a kérdésekre, az átgondolásra – újult erővel vágunk bele a második menetbe. Talán nem véletlen, hogy ma senki más nincs itt rajtunk kívül. Még az eddigieknél is több figyelmet és időt kapunk. Az idő itt amúgy is máshogy halad. Nyugalmasabban. Derűsebben. És igen, a következő körben megugorjuk a jobbra kerülés témát is!
Na, akkor nézzük meg újra a karámból kiterelést. Ez megint nem megy. De már nem zavar. Rómát sem egy nap alatt építették.
- Egyeztetünk következő időpontot?
- Ezek szerint nem ment el a kedved…
- Viccelsz? Nem vagyunk az a feladós fajta!
